header white „Ezek a fiatalok...” – utolérjük-e a mellettünk elrohanó világot?

„Ezek a fiatalok...” – utolérjük-e a mellettünk elrohanó világot?

Megszámolni sem tudom, hányszor találkozom azzal a gondolattal, hogy a ma kisgyermekei mennyire különböznek elődjeiktől.

Egyre több a hisztis, nyugtalan, kezelhetetlen, egyenesen hiperaktív gyerek, és a jól bevált módszerek hatástalannak bizonyulnak kezelésükre. Természetesen a mai szülőket is számos kritika éri, hiszen ők azok, akik tanácstalanok, nevelésük nélkülözi a tudatosságot, a kereteket, szegényes eszköztáruk egyik kiemelt szereplője pedig a modern technológia, amit a gyermek mindenkori automatikus lenyugtatására használnak. A szülők, ha nem dolgoznak 0-24 órában, ők maguk is a telefonjukba mélyednek, és hopp, az utóddal tölthető minőségi idő el is illant. Ítélkezéstől nem mentes, konyhapszichológiai ideológiák születnek arról, hogy a mai családok problémákat halmozó nemzedéket nevelnek.
“ BEZZEG AZ ÉN IDŐMBEN ”

Első lépésként: Általában törekszem arra, hogy mindenféle nézőpontot meghallgassak és átfolyassak magamon. Nehéz helyzetbe kerülök ugyanakkor, ha leegyszerűsítő és erősen bebetonozott gondolatokat hallok „ezek a mai fiatalok” jeligével. Ilyenkor az az érzésem, az emlékezésben egy sóhajtásnyi szünet keletkezik. Hajlamosak vagyunk megkímélni magunkat attól a zavarba ejtő ismerősség érzéstől, hogy ha nem is ugyanígy, de fiatalabb éveinkben mi is magabiztosan botladoztunk olykor-olykor szúrós tekintetektől kísérve. Továbbá voltak olyan alapértelmezett társadalmi jelenségek is, amelyek joggal hathattak idegenül az idősebbeknek.Kép: Pánk srác nagyival Persze általánosításról szó sincsen: nem elvitatható tény, hogy az utóbbi néhány évtizedben sokkal több minden zajlott „generációsan”, mint az elmúlt néhány százban. Nemes Orsolya, generációkutató nemrég megjelent sokoldalú cikkében a teljesség igénye nélkül sorol fel olyan közelmúltbéli változásokat, amelyek mind-mind erősen befolyásolják, hogyan formálódott személyes és kollektív identitásunk: rendszerváltás, globalizáció,kivándorlás, gazdasági válság utószele, technológiai innovációk sora, stb. Ehhez hozzájárul az is, hogyha megnézzük a hazai demográfiai korfákat, látható, hogy a társadalom elöregedőben, és egyre több nemzedék él egymással párhuzamosan - azaz egyre feltűnőbbek a közöttük lévő különbségek.
A tévedés abban áll, hogy ezek a különbségek nem személyiségekben, de nem is generációkban keresendők, hanem komplex társadalmi jelenségekben, amelyeket meghatároznak az előző korok nagy krízisei, társadalmi berendezkedése, szocializációja. Elválaszthatatlan része tehát a mai kor furcsán problémás emberének az, amilyen térben-időben nevelkedett elődje és annak környezete [és ahogy valószínűleg mi is furcsán problémásnak tűnhetünk a fiatalabbaknak].   

Számomra a valóság és az arról alkotott narratíváim rendkívül képlékenyek és relatívak tudnak lenni.
Nem gondolom, hogy egy adott jelenség jó vagy rossz, hanem azt, hogy „van”, és ilyenformán felhívja magára a figyelmet és valamilyen módon foglalkoznunk kell vele.

Kevésbé vált ki belőlem sopánkodást, hogy a 2000-es évekre ott tartunk, hogy 1000 házasságra 562 válás jut, hogy mostanra már egyáltalán nem ritka az egyszülős családmodell, a kevert vagy mozaikcsalád, vagy más nevű szerkezeti felállások. Jelenség az is, hogy kitolódik a felnőtté válás időszaka, hogy később vállalják a párok az első gyermeket, hogy a több nemzedék egymás mellett élését felváltotta a papucstávolságra élés „tilalma”. Nem beszélve arról, hogy a női és férfi szerep változott olyannyira, hogy a rigid szabályok immáron rugalmasabb, felcserélhetőbb keretrendszerré finomodtak. Szemlélem ezeket az állapotokat magánemberként, pszichológusként, és próbálom nyitottan befogadni megragadva bennük azt, ami az embert és környezetét támogatja, lendíti valamerre. Mert, ha nem vagyunk istenek, márpedig nem vagyunk, nehézkesen tudunk ezeken a globális jelenségeken fogást találni. Mindenki a saját háza táján tud változást eszközölni, ha persze akar és van elég lelki ereje, no meg támogatottsága hozzá. Nem az a kérdés, hogy valami van, és befolyását érezzük magunkon, hanem hogyan állunk bele az adott helyzetbe, mennyire érezzük sajátunknak a döntéseket, választásokat.

MINDEN ROSSZNAK MELEGÁGYA: AZ OKOSTELEFON 
Okostelefon használatEgyre differenciáltabb digitális korban élünk, megkerülhetetlen tehát a kütyükről való gondolkodás. Mennyi időt tölt kicsi és nagy a digitális térben? Ez milyen rövid és hosszútávú hatásokkal bír biológiától, személyiségfejlődésen át a szociális kapcsolatokig? Hogyan lehet az elektronikus eszközöket a társadalom és az egyén „érésének” szolgálatába állítani? A téma kimeríthetetlen, a róla folytatott diskurzus pedig sok esetben eléggé szélsőséges és harcias. Arról nemigen beszélünk, hogy ez miért vált ki sokakból indulatokat és megítélést. Ez egy olyan téma, ami megérne néhány misét, mert mélyre vivő kollektív önvizsgálatra késztet.

Megnyomhat például önértékelési gombokat. Ezek egyfelől származhatnak abból, hogy az idősebb nemzedék nem anyatejjel szívta magába, és ilyenformán kevésbé is érthet a kütyükhöz. Másfelől abból, hogy egzisztenciálisan nem alapértelmezett adott háztartásokban az okoskészülékek széles tárháza. Máris társadalmi szakadékoknál és komolyabbnál komolyabb kérdéseknél tartunk. Nem beszélve a zavarba ejtő és néha kifejezetten veszélyes tartalmakról, az ingerek befogadhatatlan mennyiségéről, az eltöltött idővel párhuzamosan torzuló testről, vagy valós kapcsolatokról, illetve a néha arctalan másikkal kialakuló bizalomról, stb.

Konfliktusok a 21. század ingoványos, kevésbé kézzelfogható talaján: a kütyü jó kis projekciós felület, igaz?

A 14-18 éves fiatalokról szóló Skam című norvég sorozatot azért kedvelem, mert aktuális társadalmi jelenségekről a maguk természetességében beszél. Minden évad egy adott karakter személyes dilemmái köré szerveződik, és ezeket az intim kérdéseket elvonatkozhatatlan egységben kezeli attól a társadalmi kontextustól, amelyben élünk. Az egyik meghatározó filmes megoldás, hogy az sms-eket, messenger-üzeneteket – az elgépeléseket, törléseket, a gondolkodás másodperceit – „valós időben” követheti a néző. Ezek az üzenetek egy „köszönömtől vagy „okétól” a komoly énközlésekig terjedhetnek, szerelmi vallomásokig vagy szülőnek írt coming outig. Mivel az első ilyen komoly üzenetnél éreztem, hogy minden sztereotípia előbuggyani készül belőlem az internet fiatalokra gyakorolt elidegenítő hatásairól, és már kellőképp öregnek és házsártosnak éreztem magam, rádöbbentem, hogy a megosztás és a támogatottság motivációja nem változott, csupán a módja került át egy kisebb és pixelesebb kivitelre.

Önmagában egyik technológiai vívmányt sem szabad démonizálnunk, sokkal érdekesebb az, hogy milyen gondolatokat mentünk át a saját más irányú tapasztalatainkból a jelenbe. Hogy felül tudunk-e emelkedni azon, hogy a megosztás csatornái átalakulnak, vagy hogy képesek vagyunk-e kommunikálni azt, ha mi máshogy szeretnénk, vagy akár hatalmunkban áll formálni a körülményeket.
cyber biztonságSzülőket, pedagógusokat segítő írásokban olvashatjuk, hogy érdemes limitálni az időt, amit a gyermek a digitális kütyüvel tölt – szerencsésebb esetben vele egyeztetve ezt a keretet. Jó egyben példát is mutatni egymásnak azzal, hogy félretesszük az elektronikus eszközöket néhanapján. Nehéz kilépni a mindennapok taposómalmából, sokszor hazavisszük a munkát, határidős feladatokkal bíbelődünk éjszakába nyúlóan. A gyermek lát és tapasztal minket, és általunk tanulja önmagát. Tehát ha mi magunk tudatosabb jelenléttel tervezzük a napunkat, hetünket, ha nem kapunk bele hirtelen ebbe és abba, adott tevékenységekre odaszentelődünk, ezt építi be ő is az érzékeny kis radarjaival. Elképzelhető, hogy kezdetben mindkét félnek nehéz lesz bevésni a korlátokat, nem ismeretlen, bár erre még szegényes kutatási adatokkal rendelkezünk, hogy elvonási tüneteket okozhat a kütyü-hiány. Valóban hozzá vagyunk tapadva a készülékekhez, és megérezzük, ha véletlen otthon marad vagy lemerül a telefon. Vannak, akik ez ellen úgy védekeznek, hogy törlik profilukat a közösségi oldalakról, egyszerűbb eszközt vásárolnak, és egy rousseau-i motívummal visszarántják magukat a húsvér természetbe. Nagy bátorság ez manapság, hiszen akinek nincs okostelefonja, nem fellelhető valamilyen közösségi fórumon, olyan, mintha önként kivetné magát a társadalomból (itt helyesbítenék: az efféle lehetőségeket megteremteni képes – többnyire városi középosztály és attól felfelé számított – társadalomból). Hallottam olyan stratégiáról is, hogy vasárnaponként kütyümentes nap van, vagy a hálószobából ki van tiltva az okoskészülék. Ezerféle jó gyakorlat lehetséges. Érdemes feltenni a kérdést magunknak, hogy mivel tehermentesítjük magunkat, mi okoz hosszú távon kiegyensúlyozottságot, mert valószínűleg, mint olyan sok esetben, nincs egy konkrét recept, ami ha működött Marinál, Esztinél is fog.

Híresztelésekkel ellentétben Norvégiában sem kolbászból van a kerítés, és valószínűleg ott is sokan hőbörögnek a mellettük elrohanó világ miatt. Nem szeretnék értéksemlegesnek tűnni az által, hogy mindent relativizálok. A keretekre igenis szükség van, hiszen azok akár párkapcsolatban, munkahelyen, családban, vagy a terápia ajtaja mögött biztonságos, kiszámítható légkört és tájékozódási pontokat teremtenek. Érdemes élni velük.

Írta: Szirtes Lili, pszichológus 

Szirtes Lili pszichológus

Képek forrása:
Borító kép: http://digitalhealthage.com/wp-content/uploads/2017/02/Old-V-New.jpg
Kép 1.: https://c1.staticflickr.com/3/2029/2167097486_cac6eb6a70_b.jpg
Kép 2.: http://lifestylelivingbarrie.com/wp-content/uploads/2016/04/millennials-1.jpg
Kép 3.: https://342sv54cwf1w32bxz36tm0bv-wpengine.netdna-ssl.com/wp-content/uploads/2015/11/How-to-Be-More-Proactive-with-Your-Cyber-Security-Incident-Response.jpg